A kóladió története évszázadokkal ezelőtt kezdődik Afrikában. A leginkább a mai Nigéria területén élő fekete őslakosok hitvilágában a kólanövény központi szerepet töltött be. A fásszárú növény, amely akár 20 méter magasra is megnő, a joruba törzsek hite szerint az első fa volt a világon. Éppen ezért – vagy fordítva, ki tudja – a fa gyökerét, kérgét, gyümölcsét és magjait is gyógynövényként használták, mágikus tulajdonságokkal ruházták föl.

A kóladió a Cola nitida és a Cola acuminate fák magja. Frissen fehértől a rózsaszínen és a lilán át a vörösig terjed a színe, a szárítás során ezek a festékanyagok lebomlanak, a kiszárított mag színe gesztenyebarna. A törzsi kultúrában a magok közös rágása étkezések előtt vagy rágcsálnivalóként is elterjedt volt. Azt tartották, hogy javítja az emésztést, megvéd a fertőzésektől és betegségektől, és persze jókedvre deríti fogyasztóját. Mivel a kólanövényt szent faként tisztelték, a magok rágása vallási jelentőséggel is bírt.

A nyugati ember a kóladiót úgy ismerte meg, hogy az afrikai embereket akaratuk ellenére Amerikába majd Európába hurcolta. Rabszolgaként. A szerencsétlenül járt, kényszermunkára fogott, sokszor embertelen körülmények között, állati sorban tartott emberek magukkal vitték gyógynövényüket, és Amerikában is rágták azt, hogy megelőzzék a betegségeket, és megőrizzék erejüket a megfeszített munka során. Az ivóvízbe is belekeverték, hogy annak silány minőségéből fakadó kellemetlen ízét valamelyest ellensúlyozzák. Európába szintén az ő közreműködésükkel került a 16. században.